Gyors hatás és lassú változás
Akkor jógáztam először, amikor az életem épp a legsikeresebb fázisában volt. Alapítottam, majd később irányítottam, vezettem egy társadalmi vállalkozást, ami több tucat embernek adott ekkor már munkát és megélhetést. Stresszesen persze, de jól mentek a dolgok. Hitelből megvásároltam első lakásomat, szerencsés, jó vétel volt, belváros, felújítás, céges autóval értem révbe. Szenvedélyesen rajongtam azért, amit csinálok, szeretet vett körül, barátokkal, sors- és bajtársakkal, tartalmas és izgalmas feladatokkal, küldetésekkel. A siker volt a spirituális fejlődés tápanyaga és volt belőle sok.
Veszett büszkeség, hogy honnan hová jutottam. Korábban éltem utcán, drogozásban, csikket szedve vártam a hajnalt és reméltem a gyors és kegyes halált. Elég vad volt a kamaszkorom. Indokolt volt tehát az önelégültségem.
Sosem értettem a belassult jógásokat, zümmögnek törökülésben, mindig csendet akarnak maguk körül, nyomják az álszentet itt a fővárosi pörgésben és olyan betegnek tűntek… Egy napon bejött egy fiatal srác, azt mondta, hogy ő jóga tanár, s adományként tartana itt órát. Persze, hogy senkinek nem volt kedve hozzá…
Jó példával kellett elöl járnom. Na, jó, akkor majd a főnök megmutatja, gyertek… Nagyjából ennyi motivációval és pökhendiséggel mentem be életem első Ashtanga órájára. Mi fenétől féljek, sziklamászó vagyok, hetente háromszor focizom, erőtől duzzadok, bírom én a strapát. Mit nekem egy kis “zümmögés”, másfél óra alatt csak nem unom szét az agyam.
Most itt annak a fordulatnak kéne jönni, hogy „az első Ashtanga órámba majd belehaltam, olyan nehéz volt, s más szemmel kezdtem tekinteni a jógára”, de nem pontosan ez történt. Meglepett, hogy mennyire nem vagyok laza, és rendesen megizzadok egy kis hajlongástól. Az „orron át légzés” is lehetetlen küldetésnek tűnt elsőre… Lopkodni kellett a levegőt a szájon át.
A különös – és ma már látom, hogy sorsfordító – élmény az óra után történt. Bringával mentem haza, s a bringám nem gurult, hanem repült. Tökéletes volt a flow, olyan dinamikus nyugalom szállt meg, már arra gondoltam, este csinálok egy drogtesztet, valami nem stimmel velem. Hosszú az út ettől a ponttól a mai napig, lassan váltam rendszeres gyakorlóvá, de ezen a napon a jóga bekerült a heti rendembe.
Minden gyakorlás kicsit elvett az agressziómból. Ekkortájt, ha valaki megkérdezte, hogy mitől félek a legjobban, a butaságot és az agressziót válaszoltam. Csak most, visszatekintve látom, hogy a magam butasága és erőszakossága rémített. Sajnálom, most sem jön az a várt fordulat, hogy ma már nyomokban sem vagyok buta és agresszív, de tény, hogy csökkent a félelmem ezektől, és egész másként gondolkodom róla.
"együtt érezni és nem bántani"
A jógázás nekem gyors hatás és lassú változás. Azon a napon, amikor gyakorlok, érzem: tettem valamit magamért. Az ahimsza elve: együtt érezni és nem bántani. Amikor a biciklim repült, valami azt súgta, hogy ez itt nem pusztán egy tesióra miatt történt…
Érdeklődni kezdtem az elmélet iránt. Hamar szembejött a lényeg: a jóga csak részben mozgás, és nem is az a legfontosabb része. Az ahimsza fogalmát a mai napig újra és újra átgondolom, és erre bátorítok mindenkit.
Bár veszélyes “játék” végigpörgetni a napot, hogy ma ártottam-e. S ha igen, mennyit? Tudok-e egyáltalán nem ártani? Ha őszintén csinálom, akkor estére egy tömeggyilkos tudatállapotával fekszem az ágyamba, ha meg elnéző vagyok magammal, az pedig szimpla álszentség.
Talán neked sikerül estére középutat találni, lehet, hogy csak én vagyok fixen dobogós az önmarcangolás versenyeken. Erről szól a jóga számomra. A napjaim folyamán a gyakorlás az, amiről biztosan tudom, hogy a lehető legkevesebbet ártok vele. Megnyugtató, gyors és pozitív “bélyeg”. A lassú változás pedig ennek a napi rendszeres „elégedettség” élménynek a következménye, észrevétlenül épül bele az apró döntésekbe.
Már nem akarok mindent irányítani, nem vagyok már vezető beosztásban, nem a hatalom generálta siker a táplálékom. Nem ragaszkodom minden áron bizonyos emberi kapcsolatokhoz, csak nyitott vagyok rá. És ha egy hétig ülök otthon egyedül, attól még nem érzem magam magányosnak.
Csak gyakorlok, a többi meg jön…